Szárnyas fejvadász 2049 (2017) – Kritika

Az ádámi faj nagyon a végét járja – a Szárnyas Fejvadász 2049-nek ez a lényege. És ebben nem is téved. A kifejtés viszont igencsak álmosító tempóban történik. A sovány cselekményt vizuális hangulatokkal erősítő film végén a biorobot replikánsok alternatív-emberiségként jelennek meg. A film így példázatként is nézhető melyben egy „üldözött kisebbség” felszabadul a jól sikerült „evolúciós ugrás” után.

Ryan Gosling és Harrison Ford

A közeljövőt előrejelző filmes diagnózisok szerint sok minden megesik majd a század közepéig: jó köztük nemigen. Atomcsapások, a dühös természet lázadása, idegen és mutáns lények, gyilkos vírusok és becsapódó kisbolygók aprítják a csökevényesedő emberiséget, amely a valóság elől inkább a virtualitásba, „a” Számítógép oltalmába menekül. Végül kétféle út áll előtte. A poszt-apokaliptikus várakozás szerint egy új barbárság köszönt ránk szemét és roncstelepekkel, vadember-hordákkal, akik egymást tépik egy falatért vagy az utolsó csepp benzinért. Zsánerré e sejtést a Mad-Max első része (1979) tette, majd számos variáns épült az alapra.

A másik ősforrásnak viszont az 1982-es Szárnyas fejvadász számít, melyből a későbbi, gyakran egymásra is utaló diagnózisok szívesen merítenek. Az ezerféle nációval telizsúfolt, állandó esőben ázó, szmogos és többnyire éjszakai Los Angeles látványa minimum úgy beíródott a filmtörténetbe, mint a Star-wars űrkocsmája – mellesleg zárójelbe tudta tenni, hogy a történetben alig történik valami. A többféle műfajban is korszakot nyitó Ridley Scott rendező és még inkább a címszereplőt alakító fiatal Harrison Ford őszinte meglepetésére – jó évtizeddel a premier után – mindebből máig divatos kultuszfilm kerekedett. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, éles szemű bölcsészek vélték meglátni a mélyebb rétegeket – esetünkben a Teremtés és Megváltás metaforáit és egyéb, a sci-fibe kódolt filozofikus mélységeket.

Minderre tudatosan épített a Szárnyas fejvadász 2049. A most is sötét és multikulti L.A. ban egzotikus (köztük magyar!) töltelékmondatok kavarognak, miközben hősünk K-hadnagy (Ryan Gosling) oly merengve iszogat a legénylakásában, mint Humprey Bogart az egyik múlt századi film-noire-ban. Magányát digitális módon oldja. Egy kivetített, 3D-s barátnővel cseveg, „akit” (új alkalmazás) el is vihet nyomozása színhelyeire.

Amúgy ő maga sem ember. Fejvadászként alkalmazott „bőr-gép”, ahogy a pórnép az újabb kiadású replikánsokat nevezi. Fő feladata -ahogy elődjének az első részben – a földre szökött biorobotok begyűjtése: élve, de inkább halva. Teszi is, ahogy kell, ám egy napon replikáns nő csontjaival teli ládát talál, ami jelentősen megpiszkálja az identitását. Mert ilyene is van, bár beültetett emlékekkel. De az övé. Majd lassan (túl lassan sajnos) derengeni kezd valamiféle párhuzam két addigi képtelenség között: a replikáns nő terhes volt, az ő implantáltnak hitt emlékei pedig dermesztően valóságosak.

Ryan Gosling

És ekkor jön a képe az átlag nyugati nyugdíjasforma (őszhaj-fitt testalkat) Rick Deckard (Harrison Ford) akit bukolikus magányából valamint pár ezer liter whiskey mellől szólít el – a forgatókönyv következő oldala.

Itt pedig megállnánk egy pillanatra. Az ifjú fejvadász, K megérkezése Deckard „szellemkastélyába” ugyanis a folytatásfilm védjegyévé nőtt jelenet, a maga sárgás egével, furcsa drótváz-szobraival és a rejtélyes (igazából valamelyik budapesti) épület porlepte, kongó belső tereivel. Meg Gosling művészfilmesen lassú, beljebb és még beljebb csoszogásával. Tudjuk az előzetesekből, és a filmet körüllengő felfokozott internetes hajcihőből, hogy mindjárt találkozik az eredeti Szárnyas Fejvadásszal. Minden filmes reflexünk azt várja tehát (így szocializál a mozgókép) hogy hamarosan valami nagyon mély és erős párbeszéd kezdődik kettejük közt, mely egyszerre katarzis a léleknek és mély tartalom az értelem számára…de nem, sajnos nem. És ekkor úgy érzi magát az „év sci-fi”-je, mi több „az utóbbi évek egyik legfontosabb filmje” (szó szerinti idézetek) szlogeneket benyelő polgár, mint aki drága pénzen váltott belépőt az élményparkba, bent pedig kiderül, hogy ezt javítják, amaz meg éppen ma nem működik…

Ana de Armas és Ryan Gosling

Bár lehet, hogy mindez korszerűtlen okoskodás. Lehet, hogy az alkotók pontosan értik a korszerű, az álom és ébrenlét határait elmosó vizuális történetmesélés nyelvezetét. 

A Szárnyas fejvadász 2049 lecsengésének azért van egy karakteres üzenete: a replikánsok mozgalmat készítenek elő, egyenjogúságot követelnek, hiszen megszűnt az utolsó hendikepjük, immár embert tudnak szülni, joguk van a jövőhöz. Ebben pedig (bár ezt a film nem sugallja) az is benne van, hogy a hagyományos ember minden szempontból lépéshátrányba kerül, sok reménye nem maradt.

Ahogy nemrég a majmok, vagy kicsit korábban életre kelt operációs rendszerek, most is az emberi „teremtmény” nő tehát az emberfaj fejére a filmes látomás végén. A történet szerint alig három évtized múlva.    

//Pálfy Gyula//