Az ígéret (The Promise, 2017) – Kritika

Könnyeket fakaszt és indulatokat kelt Az ígéret című film

Vannak regények és filmek, melyeknek a múlt traumái után egyszer el kell készülniük. Kiáltó jel, sőt lüktető lelkiismeret a film, a regény, de még egy fotó is a nem felejthető sebekről. Megindító lehet ugyan az ünnepi beszéd és felkavaró az emlékkiállítás – de a művészet eszközeivel felidézett történelem sokkal messzebbre elér. Erre tett újabb kísérletet Terry George rendező, aki korábban a ruandai népirtásról és az elnyomott északírek sorsáról készített fájdalmasan emlékező filmeket.

Charlotte Le Bon és Christian Bale Az ígéret című filmben

E szándék pedig méltánylandó. Még akkor is, ha most sajnos nincs szó zajos sikerről, fesztiválszobrocskák esélyeiről. Az ígéret ugyanis nem robbantott kasszákat, sőt forgatásának költségeit sem hozta vissza, amit annyira nem bántak. A cél főként az volt, hogy az örmény genocídiumot (a népirtás 100 éves évfordulója után) ismételten, a film segítségével a közvélemény elé idézzék, mely eszköz – minden kütyü dacára – még mindig a tömegmédia zászlóshajója. A forgatást ennek megfelelően egy örmény üzletember támogatta, a költségek tizedét sem elérő bevételeket pedig jótékony célra ajánlották.

Amúgy tisztes, nézhető, sőt megindító részeket is felvonultató munkáról van szó, melynek szemlélete elfogultság nélküli, inkább leíró jellegű.

Főként egy ifjú orvostanhallgató, Mikael Bogoshian nézőpontjából éljük át a huszadik század első, tervszerű etnikai népirtásának epizódjait – mely okán az egész film készült. Az persze, hogy mindezt egy néhol erőltetett, máskor mély érzelmeket sugárzó szerelmi háromszögbe csomagolták, legalább két értelmezéssel bír. Az első: így lehet eladni a nézőknek a dráma és a valós történelmet keverékét. A második: az emberek a legsötétebb, vérzivataros időkben is erős érzelmi és testi vágyakkal bírnak, mely elemi igényeiket (ösztönt nem szívesen írnánk) lejjebb csavarhatja ugyan az éppen átélt szörnyűség –  de kioltani nem tudja.  Ez utóbbi vonalat Az angol beteg és még átélhetőbben talán a Doktor Zsivágó tudta közvetíteni, (s hogy az 1965-ös vagy a 2002-es változat-e inkább, arról máig kommenthuszárok csatáznak…)

Charlotte Le Bon

Nincs biztos forrásból jövő tippünk, hogy Az ígéret alkotói miért éltek hangsúlyosan ezzel a (Casablanca óta) gyakori eszközzel. Ami ennél  maradandóbbnak tűnik az, hogyan kerül egy  épp csak megtűrt etnikai kisebbség a katonai vereségek és a szociális feszültségek miatt a jól ismert bűnbak szerepébe. Miként fagynak meg hirtelen az eddig működő emberi kapcsolatok a felülről elhintett propaganda, majd az állami pogromok hatására. Közép-Európában (is) ismerős ez a többször lejátszott, mára erősen karcos lemez. Akkor mégis újszerűnek  tűnhetett a „belső árulókkal” való leszámolás, főként, ha azok merőben más hitűek, mint a többségi országlakók. Ne feledjük, az örmények ősi keresztény nép, a 300-as évek óta ragaszkodnak hitükhöz, s ebből a tengernyi üldözés dacára sem akartak engedni. Ami persze nagyon is hozzájárult népük, nyelvük megmaradásához.

Istentiszteletük, ahogy a filmben is látjuk, csepp sziget az iszlám tengerben és – nem tehetünk róla – fájóan emlékeztet a most hasonlóan szorongatott, ám az internet miatt világszerte látható egyiptomi koptok dicsőítő énekeire.

Mikael a falusi gyógyszerész mindenesetre orvos akar lenni, ezért utazik Isztambulba, az oroszlán barlangjába. Tanulmányait jegyesének hozományából finanszírozná, ám azért nem házasságszédelgő, hiszen ígéretet tesz, hogy évek múlva visszatér majd és doktorként családot alapít. Majd a kelet és nyugat minden pompáját magába sűrítő nagyváros és a meglepően szabados életmód hamar megszédíti. Megismerkedik egy amerikai újságíróval és örmény párjával, ők hárman lesznek az említett háromszög részesei. Hosszan időzik a metropolis miliőjénél a film, egyenest a századfordulós Bécs és Budapest hangulatát idézi. A jómódú, főképp kereskedő és értelmiségi pályákon befutott örmény polgárság láthatóan épp úgy otthon érzi magát a hanyatló birodalom központjában – akár a zsidóság a későbbi weimari Németország Hitler előtti Berlinjében. Pezsgős partik, francia és illemtanórák, no meg divatos hölgyek, szalonkabátos urakkal a bálokon akadtak itt is bőven. Pillanatnyi fellélegzés mindez egy világbirodalom agóniája idején, kevéssel a harsogóan nacionalista ifjútörökök (modernisták) uralma előtt.

Oscar Isaac és Charlotte Le Bon

Aztán a mesevilág váratlanul véget ér, ahogy a német, osztrák, magyar zsidóság is közellenséggé válik majd saját választott hazáiban, pár évtized múlva. A törökországi örményeket ez a sors már 1915-ben eléri. Mikaelt is deportálják, nem mentheti meg befolyásos török barátja, sem a busás baksis, amivel  (a vész előtt) szót érhetett az ember az állam képviselőivel. De már ez az „ősi” módszer sem működik. Dokumentumokból tudjuk, hogy az örmények összefogása, majd sivatagi területekre kitelepítése minden élelem nélkül a szándékos kiírtásuk céljából történt.

Valós az a párbeszéd is Az ígéret című filmben, amikor Morgenthau, az amerikai nagykövet tiltakozik az örmények sorsa ellen, ám belügyminiszter odaveti: zsidó létére mit törődik a keresztényekkel.  

Látjuk a filmben a hosszú, vánszorgó sorokat is, a spontán kivégzéseket, a házak és boltok kirablását, felgyújtását, a koncentrációs tábort, ahonnét Mikael egy rabtársa öngyilkos robbantása miatt el tud szökni, hogy hazatérjen az övéihez és teljesítse ígéretét menyasszonyának. Mire a népírtás gépezete a hegyvidékre ér, már gyermeket váró házaspár lesz belőlük. Közben az amerikai újságíró tudósít, fényképez, tehát teszi a dolgát, amit diktatúrákban, különösen háborús bűnök elkövetése idején nem díjaznak, így majdnem kivégzik, végül egy francia hadihajó fedélzetén kap menedéket.

Christian Bale és Charlotte Le Bon

A történet csúcspontja a Musza Dagh (Mózes-hegy) ostroma, ami szinte (megint egy párhuzam) az ókori Maszada erődjének ostromát eleveníti fel. Több ezer falusi örmény menekül a hegyekbe, kevés fegyverrel, de jól szervezetten állnak ellene az egyre nagyobb török seregeknek, míg a hegy másik oldaláról megérkezik a francia hajó, hogy kimenekítse a kiírtásra szántakat. A jelenet erősen áthallásos. A harcoló örmények vezetője kissé Mózesre emlékeztet, a túlélők tengeren át megmenekítésének részletezése pedig az Exodust idézi fel – talán nem csak bennünk.

Mikáelt végül megöregedve, Amerikában látjuk, ahol valóban sok örmény kapott menedéket. A kerti ünnepélyen a kancsó körbejár…és ők vannak, léteznek, nem sikerült eltörölni a népüket.

15 igaz történeten alapuló film, amit látnod kell

//Pálfy Gyula//