Dunkirk (2017) – Kritika

A Csillagok között, az Eredet és nem utolsó sorban a megújított Batman-trilógia rendezője, Christopher Nolan azért már letett valamit az asztalra. S az életmű még korántsem mondható teljesnek. A Dunkirk (a francia Donquerke város angolos neve) felvonultatja mindazt, amiért sokan üdítően egyedinek látjuk a fentebb sorolt darabok mesterének kézjegyeit – még sincs valahogy egyértelmű „hurrá”- élményünk a mű megnézése után. Ám abban egyetértünk a többnyire lelkes véleményekkel, hogy valóban új fejezet került a háborús zsáner lexikonába. Mégpedig olyan kísérleti film formájában, amihez a rendező előtanulmányként jó sok néma filmet megnézett. S ez sokat elmond a mostani dolgozatáról.

A történetnek az eddigi Nolan filmek közül a legtöbb köze van a valósághoz. 1940-ben, a második nagy háború drámai pillanatában járunk, amikor a Nyugat-Európát már majdnem leigázó németek a kikötőváros partjára szorítják be az angol-francia-belga hadseregek maradékait. A 330 ezer brit kimentése, nem csak a katonák újbóli hadrafoghatósága miatt volt fontos, lélektanilag is óriási hatást gyakorolt a hátországiakra, s az angolok nácizmussal szembeni tartását végképp össznemzeti üggyé tette.

Így lett a Dinamó hadművelet a totális kudarcból való felállás, sőt a visszavágás, máig erős angol szimbóluma.

Értjük persze, hogy a rendezőt főképp a parton várakozás monoton napjainak pszichológiája ragadta meg. A halálközeli pillanatokkal és végkimerültségi tünetekkel átjárt bizonytalanság ment az agyakra-lelkekre. Ezt kívánja Nolan nekünk, filmfogyasztóknak átadni legfőképp. Ehhez képest a végén árbócra húzott zászlóként lobogó „mi derék britek” érzület kibontakozása már egy merőben másik elem. Jóllehet szándékosan az. Mindaddig ugyanis nyomasztó, szinte az egzisztencialista művészfilmekig elmenő (na jó, azokat megkarcoló) képsorokba merítenek minket. Az ég borús, a katonák egyformán soványak. Alig állnak lábukon, végtelen sorokban, arccal a tenger felé, napokig. Valahol odaát van Anglia, teával és dzsemmel (ez is ott van a filmben) – és persze a túlélés lehetőségével.

Mindebből a többszázezer angol (nem beszélve a lenézett, a sorokból kitaszigált franciákról) már alig hisz valamit. Mégis ott tipródik a fövenyen, hisz a közeledő ellenség, kikből egy arcot sem látunk, már a hátukban dübörög. A tömegbe olvadó arcú főhős – személyneveket e filmben alig említenek –  kálváriája ábrázolja ezt az élet-halál határán billegő apokalipszist. A törékeny fiút először a kiürített szellemvárosban látjuk: német röplapesőben állva mereng, majd gyilkos, távoli lövések elől menekül, míg kijut a fövenyre, a holtfáradtan araszoló százezrek mögé. Itt rögvest vadászgépek lőnek rájuk, de a tömeg, átlépve a holt bajtársakon a behajózásra vár tovább. A közlegény született túlélő, ravasz ötlettel kerül hát a roppant sor elejére: egy sebesült katona hordágyát ragadja meg (titkos okból szótlan társával) hogy az életmentő hajóra jusson. Ami rögtön, még a mólón elsüllyed a németek bombájától…

És ez történik meg egymás után többször is.

Mintha az élni akarás mókuskerekében futna, előrejutás nélkül.

A hajókat, amire felkapaszkodik, hamar elsüllyesztik, s amikor a tengerből kimentik, visszakerül oda, ahonnét görcsösen menekülni akart.

Nolan legjobban erre az életösztön-pánikra koncentrál, így lesz a Dunkirk ideje talán túl hosszú és monoton, pedig a darab a rendező eddigi munkáihoz képest rövidebb. Ezért eshet meg, hogy a Nolan-filmek képregényfilm-rajongó ifjú tábora kissé ásításba hajlik, hisz az életmű korábbi darabjai bizony fogyaszthatóbbak. Ráadásul a közönségfilmes műfajon jócskán belül maradva tudtak igényességet és jellemzően egyedi hangulatot elénk tenni.

Problémás lehet még, hogy a Batman filmekből ismert és közkedvelt színészek – Tom Hardy és Cillian Murphy – játéka viszonylag szűk határok közé szorul: előbbi arcát például többnyire repülős maszk takarja. Az idősebb, díjakkal joggal megszórt pályatársak sem nyújtanak itt extrát: a kiváló Shakespeare-színész Kenneth Branagh javarészt a mólón ácsorog tűnődve, „most mi is legyen”- arccal; a Kémek hídjában Tom Hanks-t lejátszó, e tettéért jogos Oscart-kapó Mark Rylance többnyire a nézőnek  félig háttal adja amúgy megindító apaszerepét egy kishajó kormányánál.

Persze tudnának ők ennél jóval többet is. De a rendezői szándék most épp úgy nem igényli az arcok rezdülésein elidőző hosszújeleneteket, mint a hosszas párbeszédeket. A Dunkirk lezárása azért most is felemelő és megindító, ezt Nolan és kedvelt udvari zeneszerzője, Hans Zimmer nagyon tudják együtt. A három sűrűn váltogatott szál összeér, az „odaát” átélt vereségtől depressziós nyűtt kiskatonákat hősként ünneplik a civilek. Csak ezért mert túlélték.

Ily módon a nemzet valóban eggyé lett. Ez a lecsengés, ez a nagy megérteni való. Nekünk meg jobb, ha mindezt csak kívülről éljük át.

//Pálfy Gyula//

Mentés

Mentés