Sing Street (2016) – Kritika

A mai eliparosodott Hollywood-i filmgyártó rendszerben sajnos egyre inkább szélsőségesedik a filmek piaca. Az akár több száz millió dolláros összköltséges „blockbuster” filmek manapság már teljesen kiszorítják a nagyobb stúdiók portfólióiból a kisebb költségvetésű produkciókat, mivel azokat a nagyközönség nem hajlandó moziban megnézni. Ennek egyik következménye, hogy ennyi folytatást, remake-et és egymáshoz kapcsolódó filmeket kapunk olyan látvánnyal, amit muszáj moziban megnézni, ugyanakkor kreál egy olyan réteget is, akik ezektől a tömeg zsánerektől elhidegülve inkább az indie (~independent, ergo nem egy hagyományos nagy Hollywood-i stúdió által készített és forgalmazott) filmek világa felé kezd el érdeklődni. Ennek a világnak az egyik legelveszettebb képviselője a tavalyi Sing Street.

A Sing Street-et John Carney írta és rendezte, akiről azt kell tudni, hogy általában a filmjeit valamilyen zenével kapcsolatos témában készíti. A zene itt is központi szerepet fog kapni, hiszen a film alaptörténete arról szól, hogy egy 15 év körüli srác alapít egy bandát, mert le akarja nyűgözni a lányt, akibe beleszeret.

Az általános alapkoncepció ellenére viszont a film sokkal többről szól, sőt az egyik alap üzenete csak az utolsó képkockákból derül ki. 

A Sing Street főszereplője Conor (Ferdia Walsh-Peelo) nehéz időszakon megy keresztül, amikor a szülei költségvetés csökkentés indokával kiveszik őt a suliból és áthelyezik egy jelentősen gyengébb színvonalú, csak fiúknak fenntartott iskolába. Jogosan hihetnénk, hogy a film az ő beilleszkedéséről fog szólni, de pár perc után a fókusz áttolódik egy lányra akit megismer (Lucy Boynton) és ezáltal a banda megalapítására. Nyomon követhetjük a zenekar tagjainak belépését és az első saját számok elkészítését is, mindezeket pedig olyan stílusban prezentálja elénk Carney, hogy egy pillanatra sem fogunk az óránkra pillantani.

A cselekmény viszonylag gyorsan mozog, a jelenetek közti vágások pedig néhol egészen zseniálisak, segítenek építeni a mellékszereplőket. Itt térnék ki a színészválogatásra is, ugyanis ennél jobban el se lehetett volna találni a szerepeket. A Conor idősebb bátyját alakító Jack Reynor-on, illetve az apját játszó Aidan Gillen-en kívül nincsenek nagyobb nevek, a legtöbb tizenéves színésznek ez az első komolyabb szereplése. Ennek ellenére viszont mindenki, az utolsó mellékszereplőig nagyszerűen alakít. Külön kiemelném itt még a tipikus „bully”szerepkörben mozgó Barry-t, akinél jobb gimis kötekedő karaktert már régen láttam.

A film Dublin-ban játszódik a 80-as években és ez főleg a zenékben jelenik meg. Több korabeli előadó is említést kap, mint például a Depeche Mode, a Duran Duran, vagy akár maga Phil Collins is. Akik szeretik az ilyen stílusú dalokat, azok nagyon meg lesznek elégedve a felhozatallal, akik pedig nem, azok is fognak értéket találni bennük, hála Conor bátyjának, aki korabeli rock lemezeivel tanítja kisöccsét a zene milyenségéről és értékeiről. Ezek a jelenetek a produkció egyértelműen legerősebbjei közé tartoznak, köszönhetően Jack Reynor kiváló alakításának. A negyedik Transformers-ben nyújtott szereplése után ez a film eddigi karrierje csúcspontja.

A zenéknek és a kiválóan megírt karaktereknek hála Dublin világa annyira magába szippant, hogy sokszor olyan érzése lesz az embernek mintha egy külön szigeten élne a szereplőkkel.

A helyszínek egyszerűek és autentikusak, a nagy szegénység ellenére mi nem vágyódunk el Londonba, mint a film során többen is.

Összességében a Sing Street tehát egy végtelenül nagyszívű és élvezetes film, a hasonló tizenéves korúak felnövéséről szóló „coming of age” zsáner egyik legerősebb képviselője, amely még sokkal több felfedezni valót is rejteget magában. Mint már említettem, az alkotás végén derül ki egy fontos aspektusa a filmnek, ami első nézésre talán nem is tűnik szembe annyira. Egy teljesen új jelentést ad a mozinak, nem átírván az eddigieket csak hozzáadva egy új értéket. Amint ezt az értéket észrevesszük, akkor bocsájtjuk meg, hogy a rendező esetleg nem bontotta ki eléggé a zenekar tagjainak személyiségét és a köztük húzódó viszonyokat. A központi szerelmi szál így pedig nem erőltetett lesz, inkább a főszereplő lelki fejlődésének támogatója.

A Sing Street a tavalyi év egyik legalulértékeltebb filmje, amely a különböző marketingtevékenységek teljes hiányára vezethető vissza. Pénzügyileg bukás volt, nem is volt sokáig mozikban, ma Netflix-en érhető el.

Szomorú látni, hogy egy ilyen gyöngyszem, ami mind a kritikusi, mind pedig a közönség véleménye alapján egy kiváló film, ilyen könnyedén feledésbe merüljön.

Annak ellenére, hogy rengeteg tényleg jó, eredeti zeneszám is szerepel a filmben, még a legjobb eredeti zeneszámra sem kapott Oscar jelölést, ez pedig valószínűleg szintén a kampányolás teljes hiányára vezethető vissza.

//Anonym//

Mentés

Mentés