Széttörve (Split, 2016) – Kritika

A nálunk 2017-ben megjelent Széttörve című film sokak szerint az idei év eddigi legnagyobb, de mindenképpen legváratlanabb sikere. Meglepettségünk teljesen érthető, hiszen első ránézésre ez a film is tökéletesen belepasszolna az általában gyengélkedő januári filmfelhozatalba, főleg az író – rendező M. Night Shyamalan miatt. Akinek esetleg nem ismerős a név, egy olyan rendezőről beszélünk, aki 1999-ben a semmiből robbant be a köztudatba a Hatodik érzék című filmjével, mely után már egyből a „következő Spielberg-nek” lett titulálva, ezek után viszont olyan gyenge produkciókkal is el látott minket, mint Az esemény, Az utolsó léghajlító, vagy A Föld után. A neve ezek után egy negatív minőségjelzővé vált, egyedi írói és rendezői módszerei pedig nevetség tárgyává. Ezt a majdnem 10 éven és 5 filmen keresztül épülő negatív hírnevét tette most hirtelen semmissé legújabb alkotásával.

A Széttörve című filmmel Shyamalan visszatért a Hatodik Érzék, A sebezhetetlen és a Jelek stílusú filmkészítéséhez, melyeket tipikus elemekre lehet bontani: a hangulat sötét és klausztrofóbikus, a cselekmény lassú és sejtelmes (természetesen fordulattal a végén), a büdzsé pedig alacsony. Ezekhez az elemekhez tért vissza legújabb filmjében, miután sok nekünk is fájdalmas nagy költségvetésű projektje bukott meg az elmúlt években. A Széttörve egy sokkal kisebb volumenű pszichológiai thriller lett, és a végeredményt látva ennek mi nagyon örülhetünk. 

A történet szerint Kevin-nek (James McAvoy) 23 különböző személyisége van, melyek közül az egyik elrabolja Casey-t (Anya Taylor-Joy) és két barátnőjét fényes nappal. Bezárja őket egy pincébe, ahol ellátja őket és innen próbálnak meg főhőseink kiszabadulni, mielőtt „megérkezik” egy titokzatos 24. személyiség. Eközben pedig Dr. Karen Fletcher szerepében (Betty Buckley) Kevin pszichológusát is követhetjük, rajta keresztül kapjuk a hasonló szellemi betegségekről szóló érdekes és szükséges információinkat.

A Széttörve elképesztően erősen indít és egyből bevon minket a fő cselekménybe. James McAvoy mesteri színészi játékának köszönhetően, akármikor Kevin-t látjuk, minden figyelmünket magára vonzza.

Ahogy váltogat jelenetenként (esetenként magában a jelenetben) a személyiségei között, úgy tud egyik pillanatról a másikra szórakoztatóból félelmetessé válni. Ennek köszönhetően a pszichológusával folytatott beszélgetései sem lesznek unalmas részek számunkra, annak ellenére, hogy a fő konfliktus sokkal izgalmasabb. McAvoy mellett kiemelném Anya Taylor-Joy teljesítményét is, aki A boszorkány című film után ismét bebizonyította, hogy komolyabb szerepekre is alkalmas. 

A film technikai szempontból is megállja a helyét. A már korábban említett klausztrofób hangulatot Shymalan gyönyörű kameramunkával és eleinte nagyon minimális, halk zenével éri el. Ezt a sötét hangulatot pedig gyakran keveri vicces, szórakoztató jelenetekkel, melyek mind Kevin kevésbé félelmetes személyiségéből erednek. A poénok ütnek amikor a készítők szeretnék, viszont párszor a második felvonásban már túlzásba mennek és kiveszik a közönséget a feszült hangulatukból.

Végül pedig pár szó a film végéről, spoiler mentesen természetesen. Egy Shyamalan alkotásnál már az lenne meglepő, ha a film végén nem kapnánk valamiféle fordulatot, éppen ezért ezek már a súlyukat vesztették az évek során. Boldogan állíthatom, hogy most nem ez a helyzet.

Ilyen befejezést egy filmnél talán még soha nem láthattunk előtte, még napokkal a mozi után is a hatása alatt voltam.

Ennek ellenére viszont nagyon megosztó a vége: egyesek értik és imádják, mások nem értik és nem is látják benne a fordulatot. Fontos kiemelni, hogy ez nem az éles szem vagy az intelligencia eredménye, ha valaki nem érti mi történt, inkább olvasson utána, mielőtt negatívan könyvelné el a produkciót. Megfelelő tudás birtokában ez a befejezés a film egyes megkérdőjelezhető döntéseire is választ ad, ezáltal pedig sokat dob rajta. 

Összegezve tehát méltán olvashatjuk mindenhol azt, hogy Shyamalan visszatért és újra érdemes figyelni, mikor jön a következő filmje. A Széttörve egy nagyszerű pszichológiai thriller, ami többedik megnézésre csak javulni fog. Az operatőri munka és a színészi játék kiemelkedő, véleményem szerint, ha a film az őszi szezonban jelent volna meg, akkor McAvoy körül Oscar jelöléses pletykák keringenének. Ezek mind összeadódnak és kiadják a 2017-es januári hónap egyik legjobb filmjét és az idei év első nagy meglepetését.

//Taki//