A kör (The Circle, 2017) – Kritika

Újabb film jött a magyar mozikba „ A kör ” címmel, de a 2002-es Noami Wattsos filmmel ellentétben ez nem tartalmazott szándékos horrorisztikus elemeket. Bár a főszereplő Emma Watson játékát talán lehetne ezzel a jellemzővel is illetni. Lesz most kicsit szó könyvekről, de ígérem, a filmről is beszélünk majd!

Egyik barátom, akinek nagyon adok a szavára, mondta nekem, hogy mindenképpen olvassam el Dave Eggers könyvét, mert Orwell 1984 című könyve óta nem írtak ilyen fontos könyvet a „bigbrother” jelenségről. Nem a suttyó reality műsorra gondolt a kereskedelmi tévécsatornák kínálatából, hanem egy olyan rendszerre, amely olyan rendszerű megfigyelést folytat, ami elől nem menekülhet az átlagpolgár. Mikor láttam, hogy áprilisban jön a mozikba a könyv megfilmesített változata, ráadásul top3 kedvenc színészemmel, Tom Hanksszel, belevetettem magam a könyvbe, hogy mielőtt megnézem, meglegyen a saját képzeletem „filmje”.

Életem egyik legnehezebb olvasmánya volt, és nem azért, mert olyan összetett, mély filozófiai gondolatokat fogalmazott meg az író, hanem azért,

mert rendkívül érzékletesen mutatta be, hogy a mai generáció hogyan fogja feladni szabadságjogait, magánéletének minden egyes területét önként és dalolva, hogy felépítsen egy „új”, egy „jobb” világot.

Míg Orwell egy disztópiáról írt, addig A Kör már jelen korunkról ír, mert ma már a lehető legtermészetesebbnek tartjuk, hogy magánéletünket, gondolatainkat és választásainkat önként megosszuk a nagyvilággal Facebookon, Twitteren vagy Instagramon. A könyv bemutatja, hogy ez az önkéntes kitárulkozás milyen rendszerhez és „tokéletes demokráciának” nevezett antidemokratikus társadalmi berendezkedéshez vezethet. Ettől pedig valahol elfogja az olvasót a rettenet.

A történet egy Mae Holland nevű lányról szól, aki elkezd dolgozni a Kör nevű cégnél, ami a világ leghatalmasabb technológiai és social média vállalata, egyfajta Google-Facebook-Apple-Tesla hibrid, amely szép lassan beszippantja. A cég egyik vezetője, Eamon Bailey (Tom Hanks korrekt alakítással, de nyúlfaroknyi szerepben) olyan mély benyomást tesz a lányra, hogy bár kezdetben vonakodva engedett a nyomásnak, végül részt vesz egy olyan kísérletben, amelynek lényege, hogy a teljes átláthatóság érdekében a világon bárki megfigyelheti életét a nap 24 órájában. Ahogy Mae rákapcsolódik a rendszerre, „barátok” milliói követik minden lépését, amely megadja a lánynak azt az illúziót, hogy mennyien „szeretik”. De a tettének visszafordíthatatlan következményei lesznek barátaira és családtagjaira, hiszen a „teljes átláthatóságot” követelő tömegek nem tűrik, ha valaki szeretne kimaradni a rendszerből, és nem akar kitárulkozni mindenki előtt.

A könyv olvasása közben sokat gondolkodtam, hogyan fogják megfilmesíteni a történetet, ugyanis nem éppen a nézőcsalogató, izgalmas akciókkal van tele. Sokkal érdekesebb az, ahogy az újabb és újabb „víziókat” milyen érvekkel teszik eladhatóvá a tömegek számára. Például miért jó, ha kisgyerekekbe születés után chipeket ültetnek – > 99%-kal csökken a pedofília és emberrablás. Na igen, csak ki fogja ezeket a chipeket valaki szedni a gyerekből ha felnő? Vagy miért jó, ha folyamatosan monitorozzák az emberi szervezetet – > időben kiszűrhető a szívinfarktus. Miért jó, ha a rendszeren keresztül folynak az állami szavazások– > mindenkit kötelezhetnek az önkéntes szavazatok leadására a teljes demokrácia nevében.

Ezek mind olyan gondolatokat ébresztenek az emberben, hogy én kifejezetten örültem a regény megfilmesítésének, mert abban bíztam, hogy ezzel több emberhez jut el a könyv fontos üzenete. Éppen ezért szerettem volna erről a filmről jókat írni, de sajnos nem tudom jó szívvel ajánlani.

Az igazán jó színészek (Tom Hanks, vagy az új Star Warsból ismerős John Boyega) alig szerepelnek, utóbbinak például a könyv ismerete nélkül nem is igazán érthető vagy logikus a történetszála. A bevezetőben említett Emma Watson alakítására pedig nincsenek szavak. Bár a szerep nem igényelt volna túl sokat, de Watsonnak sajnos még az sem ment, hogy a naiv, mindenre rácsodálkozó kislányt hitelesen előadja. Az egyetlen jelenetet, amiben érzelmeket kellett volna kicsiholnia magából, vagy a nézőből konkrétan inkább nevetséges volt. Arról nem beszélve, hogy a kajakozós jelenetekben (a főszereplő hobbija) csoda, hogy nem körbe-körbe evezett. Sajnálom, hogy Alicia Vikander nem vállalta el a szerepet, ő inkább Jason Bourne filmet forgatott helyette. A főhősnő barátnőjét, Annie-t alakító Karen Gillan pedig sokakat idegesíteni fog egzaltált játékával, legalább annyira, mint engem a rendkívül zavaró liftzenéje a filmnek.

Ahogy megpróbálták belesűríteni a filmbe az „izgalmasabb” jeleneteket a könyvből, a végeredmény sajnos meglehetősen összefércelt hatást kelt, a könyvet olvasóknak pedig azért nem fog tetszeni, mert a regény legfontosabb üzenetét rontották el azzal, ahogy a film befejezését megváltoztatták.

MINIMÁLIS KÖNYVES ÉS FILMES SPOILER

A könyv az üzenetét erősítette azzal, hogy nincsen pozitív végkifejlet, ez a rendszer mindent magába szippant, mint egy porszívó, és csak áldozatok maradnak utána. A filmbe beerőltetett pozitív felhang karakteridegen volt Mae-től, és véleményem szerint gyengítette az üzenetet. Sajnálom, hogy valaki leszólt a készítőknek odafentről, hogy hollywoodosítsák a történetet.

SPOILER VÉGE

Bár ez a honlap a filmnézésről szól, ezúttal inkább azt ajánlanám nektek, hogy szerezzétek be a könyvet, és olvassátok el! Garantáltan lesz utána min gondolkodni és beszélgetni a barátaitokkal! A kör című filmnek pedig csak úgy érdemes nekivágni, ha készek vagytok az üzenet kihámozására és el tudtok tekinteni a katasztrofális színészi játéktól.

//skate//