Oroszlán (Lion, 2017) – Kritika

Legtöbbünkkel előfordult kiskorában, hogy elveszett. Emlékszünk még arra a rémületre, ami ekkor öntött el bennünket, ahogy kétségbeesetten próbáltuk megtalálni a szüleinket. Van köztünk olyan is, aki az ijedtségtől megdermedve sírt, szólongatta a szeretteit, és csak várt arra, hogy megtalálják. Az ötéves Saroo nem találja a bátyját. Elveszett. A helyzeten az sem segít, hogy nem az IKEA játék és gyerekbútor részlegén bolyong, hanem a több, mint egy milliárd fős Indiában.

Hiába hajtogatja, melyik faluban lakik, úgy tűnik senki sem hallott még erről a helyről. Anyukája nevét sem tudja megmondani, mert ő mindig is csak mamának szólitotta. „Mivel foglalkozik édesanyád?” – kérdezik meg többször Saroot. „Köveket cipel” – válaszolja a fiú, és nem érti, hogy a felnőttek ezen miért értetlenkednek és kérdeznek vissza elhűlve.

Saroonak gyerekként nem volt semmije, csak a családja. Őt védelmező és óvó bátyja, a nyomor által megnyomott, de a kisfiú számára mindig csodaszép édesanyja, és kishúga a mindene, az egész világa. Ez a világ omlik össze körülötte.

A megtörtént eseményeken alapuló filmben Saroo elveszik, véletlenül rossz vonatra száll és több ezer kilométerre kerül otthonától. Kalkuttában nem beszélnek az ő nyelvén, annyi ember van ott, hogy még a hajléktalanok között is nehezen talál egy talpalatnyi helyet, ahova lefeküdhet. Az európai, urbanizált néző először nem érti, miért nem figyelnek fel a járókelők egy kisgyerek segélykiáltásaira. Aztán a film beviszi a következő gyomrost. Annyi szegény, utcán élő gyerek között fel sem tűnik, hogy ott van köztük még egy.

Saroo-nak egyedül kell tehát az utcán boldogulnia, szerencse a szerencsétlenségben, hogy a túlélő ösztöne ki van élezve, ami kifejezetten jól jön a rossz szándékú emberek felismerésében. Végül bekerül a rendszerbe, de ebben sincs sok köszönet. Egy indiai árvaház inkább hasonlít egy börtönre, mint egy menedékhelyre. A néző érzi, hogy akinek itt kell felnőnie, annak nem sok esélye van, még az életben maradásra sem. A kis Saroo-nak nem találják meg az otthonát, a családját így végül egy ausztrál házaspár fogadja örökbe az indiai kisfiút.

A történet ez után 25 évet ugrik előre, Saroo egyetemista, a melbourne-i egyetemen tanul szállodamenedzsmentet, és a szerelem (Rooney Mara) is rátalál. Társai között több indiai származású diák is van, akik viszont ráébresztik, hogy talán megkereshetné elveszett családját. A legjobb férfi mellékszereplő kategóriában Oscar-díjra jelölt Dev Patel tehetséges színész, aki rendkívül érzékletesen eleveníti meg a két kultúra, két múlt és két család között meghasonlott, önmagát kereső fiatalt. Állítólag nyolc hónapot készült a szerepre.

A felnőtt Saroo tehát kétségbeesett kutatásba kezd, de alig van olyan információ, amibe kapaszkodhatna. Megszállottsága miatt úgy tűnik, mindent elveszíthet: a munkáját, családi és baráti kapcsolatait, szerelmét, és mindeközben statisztikailag rendkívül kicsi az esély arra, hogy megtalálja egykori otthonát. De nem adja fel, mert tudja, hogy édesanyja és bátyja sem feledkezett meg róla, és ha még élnek, biztos, hogy még mindig őt keresik. A film végére pedig azt is megtudjuk, miért Oroszlán a címe.

Nagyon erős a színészi gárda, a gyerekszínészek is zseniálisak, Sunny Pawar, aki az ötéves Saroot játssza rendkívül tehetséges, egy pillanatra sem tűnik erőltetettnek játéka.

A forgatás kezdetén nem beszélt angolul, és krikettezés közben barátkozott össze az örökbefogadó édesanyát játszó Nicole Kidmannel. Ezek a felvételek a filmbe is bekerültek. Nagyon szép a film fényképezése, nem véletlenül jelölték ebben a kategóriában is Oscar-díjra. Gyönyörű tájakat látunk a film elején, aztán alámerülünk a szegénység mocsarában, amit testközelből átérzünk mi is a moziszékben ülve.

Hat Oscar-díj jelölés, szívfacsaró történet indiai szegény gyerekekről és Dev Patel? Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy talán egy újabb Gettómilliomost (2008) látunk majd. De az Oroszlán más stílusban utazik. A legszembeütközőbb különbség talán az, hogy nem vágja az arcunkba a valóságot olyan kegyetlen részletességgel, mint a Gettómilliomos, inkább érezteti a nyomort és a néző képzeletére bízza, hogy a szegénység brutalitását átérezze. Csak 15 perc a filmből és garantáltan nem tudunk jóérzéssel popcornt és nachost enni.

„Parádézunk kivételezett életünkben. És ettől hányingerem van.” – hangzik el a film főhősének szájából a kijelentés, és a néző is hasonlóan érez, miközben olvassa a film végén, hogy csak Indiában évente 80.000 gyerek veszik el és több mint 11 millióan élnek az utcán.

Ha megnézzük ezt a filmet, talán jobb emberekként állunk fel a moziból, talán érzékenyebbek leszünk a minket körülvevő nyomorban élőkre, és talán ha legközelebb egy szükségben levőt látunk, nem fordítunk neki hátat. Mert szegények nem csak Indiában vannak.

És akkor talán nem csak annyi fog történni, hogy az Oroszlán meghallgatjuk a popdíva Sia „Soha ne add fel” című dalát, a főcím utáni rövid jeleneten megtörölgetjük a szemünket és a moziból kijőve mindent elfelejtünk és éljük „kivételezett életünket” tovább.

Az említett dal:

Szerző: skate