A fegyvertelen katona (Hacksaw Ridge, 2016) – Kritika

Akit szeret az ember, ahhoz szigorúbb. Úgyhogy most szigorú leszek: Mel Gibson nem őszinte hozzánk. A fegyvertelen katona című produkcióval idehoz nekünk egy pacifista hős sztorit, hogy éltessük az erőszakmentességet, aztán pedig gyönyörűen komponált képekben, tagadhatatlan élvezettel festi le a háború gyilkos brutalitását. Mégis: annyira akarunk hinni neki a nemes téma miatt, hogy erősen hajlunk rá, hogy megbocsássunk.

Pedig nagy kérdés, hogy megéri-e. Erősen kell tartani a kormányt, hogy józan ítéletet alkothassunk, mert igazán a szánk íze szerint hangszerelt filmről van szó. A témaválasztás megnyerő: nem sok olyan mainstream alkotást kapunk, amely egy elkötelezett bibliahívő emberről szól. A polkorrekt, ingyom-bingyom, jó-ha-valamiben-hiszel filmek korszakában markáns választás Desmond Doss története. Ráadásul valós alapokról beszélünk, tehát ne merészeljen senki belekötni.

Persze, később árnyalja a képet, hogy a főhős (Andrew Garfield) nem is csak a hite, hanem főként egy családi konfliktus okozta trauma miatt tartja távol magát a fegyverektől – hiszen ezt a Biblia nem is tiltja.

A kevert motiváció aztán igazából A fegyvertelen katona végéig sem tisztul le. Vajon a hite által akarja megregulázni az erőszakos természetét, vagy egy felekezeti hozzáállást használ fedezékül, hogy hívő magatartásnak tüntesse fel az önmagától való félelmét? Az érdekes dolgok itt kezdődnének, de lássuk be, egy átlagos mozinézőt, popcornnal az ölében, ezek nem nagyon érdekelnek. És Gibsont sem.

A családi rész fejezeténél hadd jegyezzem meg, hogy bár nagyon örülök a szinkronstúdiók magas szintű felszereltségének, nem tudom, mennyiben járul hozzá a drámai hatáshoz, ha egy étkezésnél minden nyálcsattanást, szuszogást és köhintést maximumra tolva nyomnak a fülünkbe. Óhatatlanul Schindler nehéz bőrkabátjának csikorgása jutott eszembe, amikor a technikai bravúr szintén öncélúan és hivalkodóan überelte az aktuális mondanivalót.

A szerelmi szál kedves és romantikus (Teresa Palmer remek választás), az évődő csevejek, a humor és a bimbózó kapcsolat feszültsége mind a tökéletes álomgyári receptet követik. Itt is megbocsátunk minden sablont, mert annyira szeretjük nézni a csupa mosoly ápolónő és a különc fiú love story-ját a negyvenes évek díszletei között, hogy csak a hangulata miatt is elbámulnánk másfél óráig. Főleg zavarba ejtő ez a rész úgy, hogy tudjuk: itt még jelentős mennyiségű vér fog folyni.

Aztán jön a kiképzés fejezete, ami már-már bohózattá fajul.

Egyszerűen képtelenség Vince Vaughn-t kíméletlen kiképzőtisztként elfogadni,

vagy jellegzetes arcát és termetét nézve egyáltalán elvonatkoztatni a korábban ismert, többnyire vígjáték szerepeitől. Egy külön személyiség, aki az egész film alatt nem tudta elhitetni velem, hogy ő most nem ő. Miközben az összes közlegény retteg tőle, Doss nyilvánosan vigyorog felettese minden katonahumorán, így elhisszük, hogy szép élet a katonaélet, hej. Amíg aztán a jó cimborák, akik előtte és utána is életre szóló haverjai és bajtársai voltak, félhomályban arctalanul péppé nem verik. Ne is keressünk logikát. Csak hagyjuk, hadd tomboljon bennünk az igazságérzet – így aztán Gibson mester újabb terelését is megbocsátjuk.

És a második órában máris élesben láthatjuk Doss közlegény megmentését. Bocs, most ő fog megmenteni mindenkit, de hát ki ne érezné azonnal Spielberg jelenlétét a harctéri jelenetek láttán? A süvítő golyók között végre Gibson is magára talál. Látványosabbnál látványosabb módokon lövik cafatokra az embereket, füst, láng, robbanások tömkelege, de valahogy nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy A fegyvertelen katona látványának döntő része számítógépen született. Oké, hogy ez ma bevett szokás, de azért most mégiscsak a valóságról lenne szó. Vagy mégsem, kedves Mel? Ryan közlegénynél nem ötlött fel bennem újra meg újra ez a gondolat. Ha hozzátesszük a 80-as évek minden horrorjában elsütött hirtelen felbukkanó hullákat vagy ellenséget, akkor jó kis akció-háborús keveréket kapunk. De elhisszük, el akarjuk hinni, hogy ilyen a háború, el-műszörnyedünk, meg-műdöbbenünk, miközben le nem vesszük a szemünket a vászonról és faljuk a látványt. Szerencse, hogy eddigre már mindenkinél elfogyott a popcorn, különben a hősies öldöklés közepette is ropognának a zacskók.

Mindezek ellenére is ajánlom ezt a filmet mindenkinek.

Akkor is, ha Mel Gibson nem őszinte, és nekünk együtt kell működnünk vele titkos szövetségben, hogy azt lássuk bele A fegyvertelen katona című filmbe, amit akarunk látni: nemességet, bátorságot, hazafiasságot, emberséget.

Sőt, én csak 16-os korhatárt tennék rá. Ma ugyanis nagy szükség van a klasszikus férfias ideálokra, a valóságimitáló szituációkra, az emberi (és nem szuper-) hősök mítoszára egy olyan nemzedék idején, amely számára a Pókember nagyobb ász, mint egy hitéért és meggyőződéséért halálos veszélyt is felvállaló katona. Úgyhogy, kedves Mel, minden megbocsátva – de legközelebb legyél őszintébb magadhoz és hozzánk is.

(Címlapkép forrása)

Szerző: T.E. SentFilm, facebook.com/sentfilm

Mentés