Ben Hur (2016) – Kritika

Sokan már előre temették a Ben Hur legújabb feldolgozását, mondván, az 1959-ben készült, 11 Oscar-díjat nyert klasszikust gyakorlatilag lehetetlen felülmúlni. Én úgy gondoltam, az a korrekt, ha adok neki egy esélyt. Nem nyert.

A probléma gyökere az, hogy a készítők nem értették meg, hogy a világhírű változat sikerének titka nem pusztán a monumentális díszleteken, egy belekevert vallási szálon, a love story-n, vagy az akciójeleneteken múlt, hanem mindezek szinte tökéletes harmóniában és arányban álltak a történet szellemi töltésével és mondanivalójával. És mivel ezt nem értették meg (vagy nem akarták megérteni), rendkívül tiszteletlenül nyúltak a műhöz. Úgy gondolták, hogy a 3D és egyéb számítógépes vizuális technikák fejlődése elegendő pluszt fog szolgáltatni egy újabb bőr lehúzásához, sőt, az egész filmet elviszi a hátán. Tiszteletlenség az íróval szemben, tiszteletlenség Jézussal szemben, tiszteletlenség Izraellel szemben, és főként tiszteletlenség a nézővel szemben – merthogy hülyére vesznek minket.

Az alkotók úgy gondolták, hogy a 3D és egyéb számítógépes vizuális technikák fejlődése elegendő pluszt fog szolgáltatni egy újabb bőr lehúzásához, sőt, az egész filmet elviszi a hátán.

A klasszikus Ben Hur erőssége a katarzisban rejlett – számos alkalommal libabőrös lett az ember. Ennek oka többször a csak háttal mutatott, meg nem szólaló, de elképesztő erőt sugárzó Jézus megjelenítés volt.

A Ben Hur új verziójában Jézus arcot kap és beszél is, mégis fényévekkel rosszabb karakter, mint a régi.

A kegyetlen katonatiszttel némán szembeálló és őt tekintélyével zavarba hozó Messiás itt most valamiféle varázslóként megigézi nézésével a parancsnokot – nulla pont. A valódi szellemi erejétől megfosztott evangéliumi háttér világbékéért esengő, szánalmasan polkorrekt Jézusának szájába akár olyan szövegeket is adhattak volna, hogy „az erőszak nem old meg semmit”, „legyetek jók, ha tudtok”, vagy „szeressük egymást gyerekek”. Természetesen a zárójelenet a megváltásról, a kifolyt vérről, és a csodálatos gyógyulásról is teljesen súlytalan.

A klasszikus film erőssége a katarzisban rejlett – számos alkalommal libabőrös lett az ember. Az új verzióból ez teljesen hiányzik.

A film háttér üzenetében a szeretet az isten, és nem Isten a szeretet. Aki bibliai témához nyúl, tudnia kell, hogy az első és legfontosabb parancsolat Isten személyének a tisztelete és szeretete, és csak a második a felebaráté. De ahogy a film alcímét megváltoztatták – „Egy mese a Krisztusról” helyett „Egy mese a megbocsátásról” lett -, úgy az egész üzenet vele változott. Egy jellemző idézet a „hívő” Esztertől: „Jézus apró kegyes dolgokat tesz, amik mégis erősebbek a rómaiaknál” – állítja az akkor már 3 éve elképesztő csodákat prezentáló, halottakat feltámasztó, betegeket gyógyító, kenyérszaporító, tízezrek előtt prédikáló, az egész országot felforgató, a politikai és vallási elitnek keményen beszóló Messiásról. Szintén jellemző kép, ahogy Júda a számos emberéletet követelő verseny után kizárólag a megsebesült lovát siratja.

De nem csak vallási szempontból hibás a Timur Bekmambetov által rendezett Ben Hur.

A legzavaróbb újítás Quintus Arrius, a római csatahajó parancsnokának teljes kihagyása a történetből, ami óriási logikai zavart hoz létre a cselekményben.

A konzul megmentése, Júda örökössé válása, a római polgárjog elnyerése nélkül hogyan térhet vissza hősünk Jeruzsálembe legálisan? Ha nem hajtott a római arénában, akkor hol edzette magát, hogy azonnal felveszi a versenyt Messala-val – és le is győzi a bajnokot? A pusztában? Honnan veszi a régen kapott ajándék kardot, amivel beköszön Messala-hoz, ha megfosztották minden vagyonától? Miért egy római katonából érthetetlen módon torzonborz csavargóvá lett figura vezeti el anyjához a börtönbe? Hogyan tud ez a lecsúszott csavargó egyáltalán ki-be járni a büntető intézetekbe?

Érthetetlen zagyvaság, ami egy nyáresti mozinál sem megbocsátható, nemhogy egy ekkora klasszikus feldolgozásánál.

A készítők nem sokat törődnek korrekt válaszok adásával. Mint ahogy azzal sem, hogy a férjét 5 év gályarabság után visszakapó Eszter hogyan képes lerázni szerelmét csak azért, mert az Messala-n bosszút akar állni. Vagy, hogy Morgan Freeman hogyan tud egyszerre sejk és narrátor lenni? Érthetetlen zagyvaság, ami egy nyáresti mozinál sem megbocsátható, nemhogy egy ekkora klasszikus feldolgozásánál.

Nevetséges az az erőlködés is, amivel modernebb, toleránsabb felfogást akar közvetíteni az új Ben Hur, mint a nagy előd.

Holott a zsidó-arab barátság, a zsidó-római barátság, a rabszolgák felemelése, sőt, még az állatok megbecsülése is jóval nemesebb és közvetlenebb módon jelent meg az Oscar-díjas változatban. Csak ott még élet és időnként humor is társult hozzá. Itt viszont teljesen kiégett, csalódott és gyökértelen emberek vergődését láthatjuk, akiken még Isten sem tud segíteni – ezért erkölcsileg felül is emelik magukat rajta. A film vége is szörnyű, de azt nem lövöm le, hátha mégis megnézi valaki.

Nevetséges az az erőlködés is, amivel modernebb, toleránsabb felfogást akar közvetíteni a film, mint a nagy előd.

Az egyetlen valamirevaló kiszólás Pilátus szájából hangzik el, amikor a versenyt követően kijelenti, hogy ő mindenképpen nyertese a viadalnak, mert  – és itt rezignáltan végignéz az aréna őrülten tomboló soknemzetiségű közönségén – „ezek itt már mind rómaiak”. És valóban: ha szív nélkül, kritika nélkül, csak a látványos akcióktól elalélva nézzük ezt a filmet, akkor mi is ahhoz a csőcselékhez fogunk tartozni, akik egy erkölcsileg romlott, bukás előtt álló birodalom szemétdombján falatoznak.

(Címlapkép forrása)

//Szerző: T.E. SentFilm (facebook/sentfilm)//