Tarzan legendája: Ugyanaz és mégis más! - Kritika Az első Tarzanról szóló regény több mint 100 éve jelent meg, és csak Edgar Rice Burroughs tollából több mint két tucat folytatást élt meg. Filmvásznon is hasonlóan termékeny karriert futott be a némafilmes korszakban történő megjelenésétől kezdve az ikonikus ordítást bevezető, Johnny Weissmüller-érán át egészen napjaink animációs és élőszereplős változatáig. David Yates rendező is megpróbálkozik ezzel, mert milyen generáció az olyan, amelyiknek nincs saját Tarzan adaptációja? A 180 millióból (természetesen dollárban) készült Tarzan legendája mind megvalósításában, mind narratívájában kerüli a megszokott kereteket, ami dicséretes. A megvalósítás már más kérdés. A 180 millió dollárból készült film mind megvalósításában, mind narratívájában kerüli a megszokott kereteket, ami dicséretes. Röviden a történet: Évek teltek el azóta, hogy Tarzan otthagyta a dzsungelt, hogy nemes úrhoz méltóan életet élhessen Greystorke lordjaként John Clayton III néven. Ám idilli életét megzavarja az angol Parlament, amely visszaküldi őt Belga Kongóba, különleges nagyköveti tevékenységgel. Tarzan nem is sejti, hogy ezzel egy összeesküvés veszi kezdetét, melyet a bosszú és a kapzsiság vezérel… Kezdjük a színészekkel, Samuel L. Jackson hozza a formáját, egymondatos beszólásaival, csetlő-botló mozdulataival magával ragadja a nézőt, mellette pedig Alexander Skarsgard (Tarzan) és Margot Robbie (Jane) szavak nélküli szerelmi kapcsolata is hitelesnek tűnik a vásznon. Christoph Waltz félmosolyai a gonosztevő szerepében pedig ismerősnek hathatnak a Becstelen Brigantykból, csak azért az alakításáért Oscart kapott, ezért pedig nem fog. Samuel L. Jackson (jobbra) hozza a formáját, egymondatos beszólásaival, csetlő-botló mozdulataival magával ragadja a nézőt. A történet fontos szereplői az állatok, amelyek hihetetlenül szépen vannak animálva. Olyan realisztikus, főleg 3D-ben, hogy szinte megszólalnak. Már ha beszélnének, ugyanis a mesével ellentétben itt csak eredeti állathangjukat kölcsönzik a filmnek. Szavak helyett beszélnek a mozdulataik, és jobb is ez így. A Tarzan legendája látványvilága elsőrangú, akcióból sincs hiány, bár a sűrű vágás nehezen követhetővé teszi az akciójelenetek többségét. A legnagyobb gondot mégis a flashbackek jelentették, mert sokszor indokolatlanul akasztották meg a történet folyását és bár feltárul benne Tarzan eredeti története, mégis az egyes jelenetek túl rövidek voltak ahhoz, hogy igazán beleérezzen az ember, viszont kizökkentették a nézőt. Ezeket elhagyva egy teljesen új Tarzan filmet kaphatnánk vagy esetleg egy hosszabb snittben elbeszélve könnyebben emészthetővé válna. Összességében a Tarzan legendája egy könnyed esti mozi lett, amely próbál morális kérdéseket feszegetni (rabszolgatartás), történelmi tényekből kiindulva, mégis a végére kiforgatva azt, hiszen a cél a happy end.  Kalandfilmnek jó, de sajnos a történetnek nem sikerült a látványhoz felnőnie, pedig a karakterek ugyan sablonosak, de hozzák, amit elvárunk tőlük. (Címlapkép forrása) //dexter//