Jöttünk, láttunk, visszamennénk 3. – A forradalom (Les Visiteurs: La Révolution, 2016) – Kritika

Jacques-Foches (ejtsd: zsákfos) és Godefroy de Montmirail (ejtsd: godfroj de montmirázs) visszatért! Na de hogyan? Jean-Marie Poiré, Jean Reno és Christian Clavier gondolt egyet, majd szinte a semmiből, 18 évvel a második rész után elkészítették a Jöttünk, láttunk, visszamennénk 3. részét. Ezúttal azonban nem napjainkba tértek vissza a múltból, hanem a 18. század végébe. Ez lehet nagy hiba volt a részükről?

A francia produkció első 15 perce élvezhető valamennyire, az is csak azért mert jó újra együtt látni a legendás párost, Jean Reno-t és Christian Clavier-t.

Lássuk röviden a történetet: A Jöttünk, láttunk, visszamennénk 3. – A forradalom című francia vígjátékban a kissé nyakas, ám talpig lovagias Godefroy de Montmirail herceg (Jean Reno) és hű fegyverhordozója, a bolondosan hóbortos Jacques-Foches (Christian Clavier) amint megérkeznek a 18. századi Franciaországba, máris belebotlanak a jó fegyverhordozó egyik rokonába, aki közvádló Napóleon tanácsosi pozíviója mellett. Hőseink éppenhogy elkerülik a guillotine-t, ám Godefroy számos rokona sorakozik a nyaktiló előtt. A herceg pedig természetesen mindent megmozgat, hogy megakadályozza ősei fejének porbahullását…

A rendező Jean-Marie Poiré 14 év után gondolta úgy, hogy ő bizony újra rendezői székbe fog ülni. Bár csak ne tette volna! A francia produkció első 15 perce élvezhető valamennyire, az is csak azért mert jó újra együtt látni a legendás párost, Jean Reno-t és Christian Clavier-t. Igen ám, de ez a nosztalgikus varázs gyorsan eltűnik és amikor már valami történetre is vágynánk, ott ülünk a székünkben és jobban izgulunk azon, hogy mikor fog elfogyni a finom salsa szósz, amit a popcornhoz vettünk.

A Jöttünk, láttunk, visszamennénk 3. része nem vicces! Az alkotók valószínűleg azért nem foglalkoztak sokat a történet kidolgozásán, mert úgy gondolkodtak, hogy majd a két francia sztárszínész elviszi a hátán a mozit a régi klasszikus szóvicceikkel. Hát nagyon nem vitték, még az első sarki boltig sem értek el a poénokkal. Az az igazság, hogy egyetlen emberi kéz, egyetlen ujjával meg lehetne számolni a francia alkotásban hallott humorfaktor számát.

Amikor már valami történetre is vágynánk, ott ülünk a székünkben és jobban izgulunk azon, hogy mikor fog elfogyni a finom salsa szósz, amit a popcornhoz vettünk.

Néhány szót a színészekről. Sokra ne számítsanak, hiszen sokat nem érdemelnek. A rendező jóban lehet a Bazi nagy francia lagzik alkotóival, hiszen több színész itt is feltűnik a 2014-es vígjátékból. Ary Abittan az előbb említett film zsidó vőlegénye, ebben a produkcióban felejthetőt nyújt. A két főszereplő, Clavier és Reno hozza a már jól megismert karaktereket, csak az írók felejtettek el nekik jó szöveget írni. Szerintem ők élvezték a forgatást, hiszen nem hinném, hogy annyira le lennének égve, hogy csak a pénz miatt vállalták volna a szereplést, csak azok a fránya, szerethető viccek hiányoztak tőlük. És az a fő probléma, hogy mi pontosan ezek miatt ültünk volna be a moziba. Személy szerint kedvelem a két színészt, úgyhogy nagyobb lehúzást ne várjanak tőlem. A Jöttünk, láttunk, visszamennénk 3. egyetlen üde színfoltja Pascal N’Zonzi volt, aki annak ellenére, hogy csak mellékszereplőként volt jelen, sikerült néha mosolyt csalni az arcunkra. Bár ő szerencsés helyzetben van, hiszen már maga a megjelenése is vicckönyvbe illő.

Összességében a Jöttünk, láttunk, visszamennénk 3. része unalmas, vontatott és nem vicces. Azoknak ajánljuk megnézésre, akik oda meg vissza vannak az első két résztől és képesek gyorsan megbocsájtani és újra bizalmat szavazni a két francia színészlegendának, azaz Jean Reno-nak és Christian Clavier-nak.

(Címlapkép forrása)

//iceman//