Razzia (La rafle, 2010) – Kritika

Hallgatás, tagadás, felejtés, emlékezés, majd ismét elölről, míg eljön a fájdalmas, de fontos pillanat, a szembenézés, ami megakasztja ezt az ördögi kört. Franciaországban ötven évbe került, mire egy francia mozifilm bátran a közönség elé tárja, mi zajlott 1942 júliusában az Eiffel-torony árnyékában. Nem vérszomjas német SS-katonákat látunk, hanem mezei csendőröket, akik a szomszédaikat kísérik szigorú menetoszlopban hajnali négykor a város közepén található stadionba, az azóta lerombolt Velodrome d’Hiver-be. A Razzia érzelmekkel teli ábrázolásmódjával éri el, hogy a néző egészen maga előtt látja az eseményeket. A főszereplők gyerekek és a gyerekekhez közel álló felnőttek, így a film is egyszerűen mutatja be a hétköznapjaikat ebben a borzasztó időszakban. (1995-ben Jacques Chirac francia elnök törte meg a csendet, ő kért elsőként bocsánatot a francia csendőrség és a civil lakosság szerepéért.)

A főszereplők gyerekek és a gyerekekhez közel álló felnőttek, így a film is egyszerűen mutatja be a hétköznapjaikat ebben a borzasztó időszakban.

A produkciót 2010-ben adták ki, magyarra azonban még nem fordították le, angolra is csak feliratosan, úgyhogy az eredeti címét szó szerint lefordítva ismerhetjük meg magyarul: A razzia. Igényes francia alkotás, amelyhez több híres színész adta a nevét: Mélanie Laurent, akit a Becstelen brigantykban is láthatott a közönség, Jean Reno, akit valószínűleg nem kell bemutatni, és Gad Elmaleh, a marokkói származású francia színész, akit az Életvonat című filmből ismerhetünk. A Razzia történetileg végig Franciaországban játszódik, 1942-ben, amikor beindul a zsidók deportálása, és a németek megszállják az egész országot. A néző több francia zsidó család életén keresztül nézheti végig, hogyan kerül sor az addig csak kirekesztett zsidók egybegyűjtésére és szisztematikus deportálására.

A képsorok elején a rendező ezekkel a szavakkal köszönti a nézőt: „A most következő események a legelképzelhetetlenebb és a legborzasztóbb részletekig 1942 nyarán történtek meg Franciaországban.” És ez így is van, amit bemutat az alkotás, az úgy történt, ezért ami borzasztó benne, az valóban az is volt, ami pedig mesés benne, az valóban mesés is volt. A film megtörtént eseményeken alapul, minden lényeges szereplője valós személy, ezáltal még magával ragadóbb a történet. Az egyszerű, kedves zsidó kisgyerekek játszadozva futkorásznak Párizs utcáin, sárga csillagot hordva, közben a nagytesó panaszkodik otthon arról, hogy a fejkvóta miatt nem fogják fölvenni az egyetemre, amúgy mindenki boldog, és mindenki biztatja a másikat, hogy minden jóra fordul, bár most minden egyre rosszabb. Az egyik családban a lány épp azt veti fel, hogy legjobb lenne kiköltözni Amerikába, és akkor minden rendben lenne, mire a szülők azt válaszolják, hogy Párizs a legjobb hely a zsidók számára, nem kell aggódni. A zsidó anyukák és apukák arról társalognak, hogy a kisgyerekeket biztos nem vinnék el a nácik. Mindeközben a francia kormány és a csendőrség megállás nélkül szervezi a zsidók összegyűjtésének előkészületeit. És eljön az éjszaka, amikor felverik Párizst, és összegyűjtik a családokat egy stadionba, ahonnan indulnak majd a deportálások. Ez a rész fontos pont a filmben, két drasztikus felfedezésre jut a néző a párbeszédek és események kapcsán. A főszereplő kisfiú, Joseph apja (Gad Elmaleh) itt döbben rá arra, hogy igaza volt lányának, el kellett volna menekülni Amerikába, de már késő. A másik tragikus tény, amely magyar vonatkozásból is érdekes, hogy azt látjuk: a zsidók összegyűjtését és a családok kitoloncolását nem vérszomjas német SS-tisztek végzik, hanem a francia kormány együttműködésével francia csendőrök. Ennek a nyílt elismerése a filmben arra vall, hogy a franciák is, hosszú évek után, félretéve a felelősség hárítását, beismerik ezt a szégyenletes tényt. Ez akkor is lényeges, ha tudjuk, hogy 75 ezer elhurcolt zsidó mellett 250 ezer megmentett zsidó a francia egyenleg – de ez már az érem másik oldala, egy másik film.

Jean Reno, a leghíresebb Francia színészek egyike is komoly szerepet kapott a produkcióban.

Ott vagyunk tehát a párizsi stadionban, zsidó családok ezreivel, étel, víz és mosdó nélkül. Itt ismerkedünk meg Dr. David Sheinbaummal (Jean Reno), aki elkeseredve próbál segíteni a tömegeken a többi orvossal, például Annette Monod-val (Mélanie Laurent) együtt. A stadionból nyolc ilyen nap után egy Párizshoz közeli gyűjtőtáborba viszik őket, amit Baune-la-Roland-ban építettek fel. Gyakorlatilag élelem és víz nélkül maradnak: elindul az éhezés és a lebetegedés. Majd egy nap megérkeznek a francia csendőrök, és szemrebbenés nélkül bejelentik, hogy a szülőket elválasztják a gyerekeiktől, és külön szállítják el őket. Joseph anyjának ezek az utolsó szavai tizenegy éves fiához: „Menekülj el! Neked élned kell!” A kisfiú ezt megszívlelve elhatározza, történjék bármi, ő el fog szökni, és túléli ezt. Társat szerez, akivel hamarosan megszöknek a táborból. Kijutva még visszainteget a barátainak, akik nem mentek vele. Még nem tudja, hogy valószínűleg nem lesz viszontlátás. Ugyanis rövid időn belül megérkezik a következő katonakonvoj, és bejelentik az egyedül maradt gyerekeknek, hogy jöjjenek gyorsan, mert viszik őket a szüleikhez.

A Razzia egyik legdrámaibb képe, mikor az egyik főszereplő kisfiú minden holmiját hátrahagyva egy plüssmacival rohan a katonák felé, hogy minél hamarabb indulhasson a menet. Rajta kívül mindenki tudja, hogy milyen szörnyűség következik, és azt is, hogy ha tényleg viszontláthatják is a szüleiket, az már valószínűleg nem ezen a földön lesz. A film végén kiírják, hogy a deportált gyerekek közül senki sem tért vissza. De mivel nemcsak Hollywoodban van happy end, hanem az élet is hozhat ilyet, az alkotás végén újra találkozunk Joseph-fel, akit a szökés után befogadott egy család. És ami hihetetlen, de mégis igaz, életben van az az őszinte kisfiú is a plüssmacijával! Túlélte, mivel kiesett valahogy a vonatból az úton. A mesében sem történhetett volna szebben.

(Címlapkép forrása)

//Petrőcz Jordán//