Yesterday (2019) – Kritika

„Főszereplőnk, Jack Malik a rock gépezetének nem épp nemes fogaskereke!” Nem vagyok az a filmelemző, akinek kissé ciki lenne bevallani a nagyvilág előtt, milyen kellemesen szórakozott Danny Boyle és Richard Curtis duójának legutóbbi bájos művén a Yesterday-en. Kritika: Bruce 

A Yesterday című film a hányattatott és sikertelenségben gazdag indiai származású rockzenészféle sráccal, Jack Malikkal nyit, akinek megismerhetjük az éppen „lehúzhatom a wc-n” típusú, szánalmas, gyenge lábakon álló karrierjét. Egyedül gyerekkori barátja-szerelme, Ellie tartja benne a lelket, hogy ne adja fel, egyedül Ő képes még hinni abban, hogy van értelme gitárt fognia. Egy szokványos este, hazafelé bringázva furcsa, kozmikus balesetet szenved. Hősünket pont abban a pillanatban üti el a menetrend szerinti busz, amikor a Földön – 12 másodpercre – kozmikus erővel ható áramkimaradás történik.

Ennek következtében mindenki fejéből törlődött a Beatles, és annak számai, kivéve Jack Maliknak (még jó hogy nem halt bele… 🙂 ).

Miután kórházi ágyából felébred, veszi tudomásul ezeket a változásokat, nem is beszélve két kitört elülső fogáról. Ráeszmél, hogy egy Beatles nélküli világba csöppent, és még a Google sem képes információval gazdagítani tudását a zenekarról. Akinek előad egy számot az ajándékba kapott gitárján, az majd elalél a gyönyörtől, senki sem ismeri a számunkra már oly ismert Beatles dalokat. Nagy dilemmába kerül hősünk. Vajon belevágjon egy olyan karrier építésébe, előadva a jól ismert rigmusokat, amely hazugságon és csaláson alapszik? Mivel egyre több rajongója bújik elő és egy fantasztikus karrier kapuja nyílhat meg előtte, gondolja belevág a dalok eljátszásába, újbóli felidézésébe.

Nehéz dolga van, mert a zenekarhoz köthető különféle írások-albumok meglétének hiánya nehezebbé teszi karrierjének kibontakozását, de idővel áthidalja ezen problémákat. Szóval a nem várt siker hamar bekopogtat ajtaján. Természetesen az álmos angol tengerparti városkából elköltözik – új menedzsere Mandi (a most is jópofa Kate McKinnon) és felfedezetje, a szupersztár Ed Sheeran segítségével. Persze az egyetlen negatív karakter az amerikai Mandi, de még Őt sem tudjuk utálni, hisz Kate Mckinnon hozza azt a nagydumás játékát, melyet a Szellemírtókban, vagy A Kém, aki dobott engemben megismerhettünk.

Jack-et persze a más tollával való ékeskedés folyamatosan nyugtalanítja, és mindig retteg attól, hogy egyszer valaki lebuktatja, és felfedi hazug arcát. Richard Curtis rendkívül szellemes koncepciót talált ki, amely a vígjáték alappilére. Persze a műfajból adódóan, az igazságtartalmával szükségtelen foglalkozni, inkább hagyjuk magunkat elvarázsolni a Beatles dalokkal, melyek hallgatása közben jövünk rá, mennyire nem fog az idő az örök klasszikus zeneszámokon.

Azt hiszem a film nem a Beatlest felfedező világról szól. Jobban örültem volna egy olyan elképzelésnek, hogy milyen az a világ, ahol nincs Beatles, mennyire sivárabb a pop-kultúra nélkülük. Így viszont, a film eredeti ötletéből kiindulva nincs sok változás egy olyan bolygón, ahol nem ismerik az angol bandát. Ezt a lehetőséget nem járta körbe Curtis. Ha elfelejtem e kreált negatívumot, akkor is – sajnos – két nagy problémával szembesülünk a történetben.

Minden kedves pozitívuma ellenére a főszereplőnkből, Jackből – Himesh Patel – egyszerűen hiányzik az a plusz, amivel egy ilyen kaliberű filmet el tudna vinni a hátán.

Megkapta élete lehetőségét az első filmes Himesh, de emlékezetes, vagy kiugróan teljesítő jelenete sincs a filmben. Még akkor is óvatosan szerepel a vásznon, amikor a nemzedékének nőtagjai a lábai előtt hevernek. Én biztos kihasználtam volna a lehetőségeket. Nem is értettem, miért őrá esett a producerek választása. Ráépítkezik a történet , és bíz elég gyengén szerepel hősünk, nincs meg benne az a pezsgés amitől még jobban ütöttek volna a poénok, az adott érdekes szituációkban.

A másik nagy gond a szerelmi szál. Olyan gyenge volt a kémia közte és Ellie közt, hogy az a bizonyos levegő nem hogy nem forrt, alig-alig is pislákolt. Hogy gondolta bárki is, hogy egy pozitív életszemlélettől duzzadó Ellie képes beleszeretni egy kedves, de annál tutyi-mutyibb srácba? A film gyártási költsége azért nem ismert számunkra, mert a filmben használatos nagy nevek, mint a Coca-Cola, Harry Potter, de legfőképp a Beatles használata komoly anyagi terhet jelentett a gyártó stúdiónak. Ed Sheeran pusztán önmagát alakította. Úgy nyilatkozott, hogy a való életben is a fő inspirációt dalai megírásakor a Beatlesből nyerte, azért fogta meg a lehetőség. Dicséretes volt filmbéli jelleme, és hozzáállása a züldfülű, utcazenész sráchoz. Ha a való életben is ilyen nyitott és segítőkész sztár benyomását kelti Ed, akkor le a kalappal. Elismerésem.

Dannie Boyle zenei meséje végül is egy szeretetlevél, melynek nagy erénye, hogy szükségtelen, hogy tökéletes legyen, és az utolsó soráig tartogat érdekességeket.

Az apróbb hibái ellenére oly bájosan szórakoztat, hogy magával ránt minket egy gitár segítségével egy olyan vidám és könnyed zenei stílusba, amely soha nem vész a feledés homályába. Semmi újat nem nyújt a Yesterday, de van benne egy olyan mesebeli koncepció, mely aranyos, szívhez szóló karakterei segítségével vitathatatlanul képes arra, hogy elvarázsoljon minket. A csupasz gitárvezérlésű Beatles számokat kétségtelenül nagyra értékeljük, és ráeszmélünk arra, mennyire is szerettük, és mennyire hiányzik manapság az efféle zene a slágerlistákról.

Lehet, hogy most egy cseppet túl habosra és könnyűre sikerült Richard Curtis-Dannie Boyle kettős munkája, de nekem nyáron nem volt másra szükségem, pont elég volt ahhoz, amit ígért a film.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

A leghíresebb magyar szinkronhangok