Elrabolt világ – Kritika

„…gyufaszáltól gyullad a háború tüze!” Sok filmmel ellentétben, a Rupert Wyatt rendezte Elrabolt Világ (melynek ő a producere, és forgatókönyvírója is egyben) című alkotásról nagyon kevés információval rendelkeztem, mielőtt beültem rá. Kritika:Bruce

Rupert Wyatt neve leginkább a legutóbbi Majmok Bolygója trilógia nyitóepizódjával kapcsolatosan lehet ismerős, azért is mert a Lázadást rendezte, amely egy erős kezdésnek bizonyult 2011-ben. Soha nem voltam a Charlton Heston- féle ötvenéves klasszikus, eredeti darab rajongója – de Rupert majmos filmje elérte sokunknál azt, hogy utánanézzünk kicsit az eredeti verziónak.

Szerencsés volt az Ő kezében tudni a filmet, hisz eléggé magasra helyezte a mércét, és így olyan folytatások születtek más elképzeléséből (Forradalom, Háború), melyek a ritka és emlékezetes filmtrilógiák sorát gyarapítják. A mozikban az invázióra építkező filmek igazából az 1950-es években születtek, viszont H.G. Wells jóval korábban, a 19.század végén írta első ilyen tematikájú, Világok Harca c. regényét.

A következő felsorolás természetesen csak az én apró válogatásomat tükrözi e témában, és nem foglalkoztam azokkal a filmekkel melyek egy idegen lény ellenséges szándékát mutatják be. Azokat más csoportba sorolnám (Alien-Ragadozó filmek stb…). Az első ilyen film ami eszembe jut az a Don Siegel-féle inváziós sci-fi, ami ennek a műfajnak az igazi klasszikusa: A Testrablók Támadása, 1956-ból. A kilencvenes évek közepén élte fénykorát a zsáner, és itt említeném meg a hatalmasat durrant blockbustert, a Fügetlenség napját, mely a katasztrófafilmeket ötvözte laza humorral és akcióval.

Ugyanebben az évben Tim Burton megrendezte a különösen furcsa és viccesnek szánt Támad a Marsot, melyben annyi sztár hullik el, hogy öröm nézni. A 2002-ben – az akkortájt csúcson lévő feszültségmester rendező – M. Night Shyamalan a Jelekkel egy olyan filmmel jelentkezett be, amikor egy család életének szemszögéből tapasztalhatjuk meg a földönkívüliek megszállását. Három évvel ezután Spielberg is elkészítette a maga Világok Harcát Tom Cruise-sal, mely olyan életszerűre sikeredett, amelyre a mai napig szívesen emlékszem vissza. Mondjuk a főszereplőnek azóta is a sci-fi a legjobban eltalált filmes műfaj!

A 2008-as Cloverfield, és a rá 8 évvel később készült Lane 10 toldalékos megfelelője két különböző stílusban mutatkozik be. Az első egy szörnyekkel dúsított, ragyogóan bemutatott áldokumentum stílus, míg a másik már a thriller jegyekkel kombinált kamaradráma ötvözete.

A District 9 egy igazi remekmű, mely Dél-Afrikában játszódik. Az emberek és a földönkívüliek közötti viszony elmérgesedik, és ennek következményeképp polgárháború fenyegeti az emberiséget. Megemlíteném még Cruise bácsi újabb időutazós sci-fijét is, a Holnap határát, Emily Blunttal, melyben egy időcsapdából próbálnak kijutni az idegen faj elleni végső háborúban. Ezen a héten újból megtámadják-leigázzák a Föld nevű bolygónkat az idegenek, és ha csak a megszállásról vagy a támadásról szólna filmünk, akkor kevésbé lennék boldog, hisz a csekély mozgástér miatti látványzuhatagról szóló filmeknek már nagy repertoárja van.

2027 Chicago: a hely ahol még a Nap se süt. Már tíz éve él az emberiség a Földet leigázó idegen fajjal egyetemben. Nem tehettünk semmit, az akaratuknak be kellett hódolni. Városunk – ahol a cselekményünk fut – békés hellyé vált, a bűnözés minimalizálódott, az emberek robotként dolgoznak, nincs munkanélküliség. Az emberi világot keményen, és következetesen kormányozzák azok a rendfenntartó erők – pl: William Mulligan (John Goodman rendőrfőnök) –, melyek a közbiztonságra ügyelnek. Talán túlságosan is. Ellentmondást nem tűrően tartják kézben a hatalmat. Az idegenek a Földön a felszín alatti, ember alkotta barlangrendszerekben élnek. Mindenki figyelve van a nyakába helyezett okos poloska segítségével.

Az emberek többsége beletörődött ingerszegény életébe, de van egy olyan kisebb csoport (többek közt Gabriel és Rafe Drummond), melynek elege lesz ebből az életformából, és változást akar. Ők azok a forradalmárok, akiknek a lehetőségük bár megvan, a felszereltségük viszont gyenge lábakon áll, mégis megpróbálkoznak a lehetetlennel, és kitörnek a megszokott-korlátozott és elbarikádozott életükből. Abban az esetben, ha a földi rendfenntartó erők abban képtelenek a szabadságharcosokat megfékezni, akkor a földönkívülieken a sor, hogy a zavargásokat megszüntessék.

A rendező továbbgondolta e műfajt, és a hangulatra gyúrt inkább rá, semmint hogy az idegen faj bemutatására, kinézetére, vagy minden olyan képi megvalósításra helyezte volna a hangsúlyt, amit már ismerünk a hasonló témájú filmekből. Vártam az izgalmat, melyben szokás szerint drukkolhatunk főhőseinknek a Világ megmentésére, de erre nem került sor. Inkább feszült lettem, mint izgatott. Az előzetesen kívül csak a rövid tartalom volt ismert.

Nulla információ birtokában beülni erre a filmre… arra gondoltam, itt kérem valami nagyon újszerűvel, és eddig soha nem látott jelenetekkel leszek gazdagabb. Már a film felénél éreztem, hogy rendesen meg lettem vezetve.

A befejezés után pedig, felkelve a székből, ugyanazokat az arcokat láttam magam körül, mint amilyen a sajátomé volt. Azt éreztem, hogy ezen is túlvagyunk, megnéztük, jól van… mehet tovább a nap. Érthető a cél. Az idegenek tiszta és látható megjelenítése helyett a 10 év múlva bekövetkezendő Földi életünket vizionálja. Túl sokat hagyott az emberi képzeletre a film. Nem azért ülünk be az Elrabolt Világra, hogy a fantáziánkra, vagy a képzelőerőnkre hagyatkozva oldjunk meg olyan részeket amikre kíváncsiak lennénk.

A sci-finek csupán egy olyan sajátosságát érhetjük nyomon itt, amit nem a látványvilággal, hanem a hangulattal próbálnak operálni, de eredménytelenül. Ami sikerült az Érkezés c. filmmel Denis Villeneuve-nek, az nem sikerült most Rupert Wyatt-nak az Elrabolt Világgal. Azt eddig is tudtuk, hogy John Goodman egy kiváló és sokoldalú színész, amit most jól elrejtett előlünk. Az életunt, lefittyedt száján kívül nem sokat mutat. Vera Farmiga pedig olyan nyúlfarknyi szerepet kapott, hogy mire belelendül a munkába, már jön is a végefőcím. A legnagyobb elismerést nálam a történet legfőbb mozgatórugója, Gabriel megformálója (Ashton Sanders) kapja. Ő az igazi főszereplő!

Tehát, ha nagy attrakcióval tűzdelt, idegen civilizációval dúsított, ember-idegen faj közti harcokkal teli filmre vágyunk, akkor az Elrabolt Világ nem a Mi filmünk.

Inkább érdekesebb légköre, és az apró csavarjai emelik feljebb az átlagos középszerűnél. A direktorunk, Rupert, pedig erős kezekben tartotta a filmjét, mégsem lehetünk elégedettek a látottakkal. Az Elrabolt Világban jelen lévő sötétszürkés-kékes képi megjelenítés – ami az egész filmet jellemzi – annyira nyomasztó, borús, és egyben aggasztó jövőképet vázolt elénk, hogy örülök annak a jelennek amiben élek. Nem is olyan rossz nekünk! Higgyék el…

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

A 15 legjobb sci-fi, ami a csillagok között játszódik